Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek aki végig követte Luise történetét. Sajnálom hogy el kell búcsúznom az inkvizítoroktól és az egész világtól ami maga az Árny Lány. Én büszke vagyok erre a történetre és arra hogy voltak vagy vannak emberek akik szerették a történetemet. az Árny Lány lassan egy éves lesz. Lassan egy éve hogy írom és ez azért egész hosszú idő. Viszont valaminek a vége mindig valaminek az eleje és ez nincs másképp Luise történetével sem. Az Árny Lány vége ugyanis a Mennyek Pokla kezdete vagyis folyatása.
A részek ugyan úgy hétfőn és pénteken kerülnek fel mint az Árny Lányban.
Mégegyszer köszönöm hogy olvastátok és remélem tetszett.
                                                                Haney

50.

- Nem maradhatok itt – néztem Mariára.

- Mindenképp menned kell? – kérdezte Moon.

- Igen. Nagyon sok mindent helyre kell hoznom Devilmoonban.

- Biztos nem maradhatsz itt? – nézett rám Satan szomorúan.

- Tuti – mosolyogtam a fiúra.

- De majd gyere látogatóba! – sikoltozott Mia.

- Mindenképp, de most mennem kell – körbe néztem. Mindenki szomorúan engem figyelt. – Jó volt titeket megismerni.
Átmásztam a falon. Semmi nem változott. Majdnem egy évig voltam távol mégse változott semmi. Átfutottam a gyűrűkön és bementem az iskolámba. Benyitottam az osztály ajtaján.

- Luise! – nézett rám döbbenten Tímea tanárnő és a többi gyerek is – Mégis hol voltál ilyen sokáig?

- Előbb kérdeznék valamit tanárnő. Mi van a fal másik oldalán? – kérdeztem mosolyogva.

- Semmi. Nincs a fal másik oldalán semmi – válaszolta a tanárnő.

- Azt kérdi hol voltam? A fal másik oldalán.

- Luise mégis ki vagy te?

- Hogy ki vagyok? Egy démon és egy angyal inkvizítor. Én vagyok Az Árny Lány. 

Vége! 

49.

Mikor a többiek végeztek oda jöttek hozzám.

-   Lizi..... – kezdte el az egyik tünde, de félbe szakítottam.

-   Tudom. A királyhoz kell mennünk.
Mikor a palotához értünk már nagyon sokan ostromolták.

Mi nem harcoltunk hanem a várba futottunk és megkerestük a királyt.
Egy idős férfi volt akik amint meglátott minket reszketni kezdett a félelemtől.

-   Könyörgöm ne bántsatok! – remegett a hangja.

-   Mondj le a trónodról – léptem hozzá közelebb.

-   Jó jó lemondok! – kiállt az erkélyre és ezt kiáltotta: - Ezennel lemondok minden királyi jogomról és átadom a trónom – ennél a résznél rám nézett és segítséget kért.

-   Ainak. A tündék hercegnőjének – mosolyogtam a királyra

-   Ainak. A tündék hercegnőjének! – ismételt meg a férfi majd vissza lépett. Kintről kiabálás és nevetés hallatszott. az emberek örültek a győzelmüknek.
Kimentünk a kastélyból és egy hatalmas rétre sétáltunk amit körbe álltuk. Egy földmágus szobrokat állított a halott inkvizítoroknak.
Elveszítettem a csatában:
Elizabethtet.

Hanát

Thiedát

és Káját.

Persze felállították Many és Aqua szobrát is.
Középre pedig Lotti szobra került. A többiek megünnepelték a győzelmet. Ai költözködött a palotába ahova Mariát is magával vitte. Én pedig körbe néztem a királyságba hogy milyen károkat okoztunk.
Az egyik kikötőnél megláttam egy lányt aki az eget bámulta.

-   Szia – sétáltam mellé. A lány rám nézett elmosolyodott majd válaszolt.

-   Szia.

-   Te is harcoltál?

-   Nem. De a bátyám igen.Szerencsére jól van.

-   Ennek örülök. Itt élsz?

-   Igen. Itt születtem. Itt nőttem fel. Tudtad hogy ez a kikötő már 2 háborút látott. Ez volt a 3.

-   Gyönyörű hely.

-   Igen. Valóban az.

-   Köszönöm Luise.

-   Mégis mit?

-   Hogy békét teremtettél.

-   Na de milyen áron? Több ezer ember vére szárad az én lelkemen.

-   Mind boldogan hallt meg.

-   Honnan tudod?

-   Hogy tudna valaki szomorúan meghalni miközben a szülő földjéért harcol?

-   Remélem igazad van. Mennem kell.

-   Oké.

-   Szia.

-   Szia Luise.

48.

Minden Lottin ejtett sebbe bele fájdult a szívem. Mégis tudtam hogy meg kell tennem. A kardom vörösen izzott a vér szerinti testvérem vérétől. Igazságtalanság volt. 13 éven keresztül egyedül voltam, majd megtaláltam a nővérem és most a vérét kell ontanom!
Nem tudom hogy neki mi járt a fejében. Mindent megtett hogy végül ő győzzön. Mégis hosszú harcunk végén a földön feküdt. Nagy szemeivel engem bámult és mosolygott.

-   Gyenge voltam – mondta halkan. – Tedd meg.

-   Nem akarlak megölni.

-   Azt mondtad ha majd egyszer egymás ellen kell küzdenünk nem kímélsz majd. Végzel velem. Sajnálom Lizi. Bocsánat hogy magadra hagytalak, de tudod féltem. Féltem a haláltól. Attól hogy egyszer majd a te kezed által kell meghalnom ezért amikor Marionett megkeresett és azt mondta hogy menjek vele és majd ő megvéd és megtanít harcolni hogy majd ebben a harcban letudjalak győzni és ne keljen meghalnom elfogattam az ajánlatát és egyedül hagytalak................... Luise?

-   Igen?

-   Köszönöm hogy átlépted azt a falat és megtaláltál! Boldog szülinapot Luise!

-   Boldog szülinapot Lotti – felemeltem a kardom és szíven szúrtam Lottit. Megöltem a testvérem.

-   Nem gondoltam volna hogy megtudod majd tenni – kiáltotta Marionett és elkezdett felém sétálni. – Hogy elég kegyetlen vagy ahhoz hogy megöld a saját nővéred. Megleptél.
Elém állt és megsimította az arcom.

-   Még találkozunk – súgta majd eltűnt.
Onnantól kezdve a háború egyértelmű volt. A többiek lemészárolták az összes katonát én pedig Lottival maradtam. Sírtam. Nem is nem sírtam. Zokogtam. Jobban mint eddig bármikor. Fájt hogy elveszítettem az utolsó családtagomat is.

47.

Szemtől szemben álltam a nővéremmel. Lotti mellett Marionett állt és széles mosollyal nézett a szemembe majd megszólalt.

-   Őszintén sajnálom hogy te nem állsz itt Lotti mellett.

-   Nem tudom mégis mit mondott a nővéremnek hogy sikerült maga mellé állítania de szeretnék ha egy dolgot az eszébe vésne! – válaszoltam

-   Mégis mi lenne az?

-   Én megmondtam Lottinak! Ha egyszer majd egymás ellen kell küzdenünk én nem kímélem! Sajnálom Lotti! De mostantól nem testvérek vagyunk, hanem ellenségek.

-   Azt hiszem ezt vehetem a harc kezdetének. Támadás!! – kiáltotta Marionett. Az összes katona megindult felénk.
A velem harcoló fajok rám néztek.

-   Mégis mire vártok? Tapsra? Támadás! – kiabáltam mosolyogva majd megindultam a katonák felé.
Ameddig csak elláttam véresen harcoló embereket láttam. Még Miyako is kardot rántott és darálta az ellenséget. A legjobban mégis Maryán és Ain lepődtem meg. Maria minden kislányos vonását félre tette és olyan kínokat mutatott és éreztetett a katonákkal hogy már majdnem elkezdtem sajnálni őket. Ai pedig mint valami képzett katona szeletelte fel a vele szembe jövőket.
Volt ahol sírást,fájdalmas kiáltást, könyörgést vagy sikoltást hallottam. Mikor elindultam harcolni tudtam hogy a háború végén a hadseregemből nem az összes arcot fogom újra látni. Tudtam hogy nagyon sok barátomat elveszítem.
Minden erőmmel harcoltam. Úgy használtam az árnyékokat ahogy eddig még soha.
Hogy mégis hogy nézett ki ez a harc? Hát valahogy így:
  

Fogalmam sincs hogy mégis meddig harcoltunk. Csak azt vettem észre hogy egy ismerős arc áll velem szemben.

Lotti volt.
Hirtelen mindenki megállt és felénk fordult. Patakokban folyt rólam a vér, ahogy Lottiról is.
Arrébb jöttek mellőlünk. Nem akartak bele keveredni a harcunkba inkább a háttérből figyeltek.

-   Nem muszáj harcolnunk. Ha most át állsz mellém és Marionett mellé....- kezdett el felém sétálni Lotti.

-   Soha! Soha nem fogok egy olyan féreg oldalán állni mint az a kitömött Barbie baba! – mikor Lotti megakarta simítani a kezem, felemeltem a kardom és elléptem mellette így elvágtam az arcát.

-   Sajnálom hogy harcolnom kell ellened – suttogta

-   Ne játszd az ártatlant. Mind a ketten tudtuk hogy valamelyikőnknek meg kell halnia.

-   Nem felejtettem el az ígéretem.

-   Milyen ígéret?

-   Megígértem hogy ha majd egyszer egymás ellen kell harcolnunk nem leszek gyáva és képes leszek majd megölni a húgom.

-   Nem vagyok a húgod – megfordultam és elkezdtem harcolni Lottival. 

46.

- Luise! – egy ismerős hang szólított a nevemen. Mikor kinyitottam a szemem azt hittem elájulok. Ugyan azok a sápadt arcok és sötét szemek. Ugyan az a fakó szürkeség amiben felnőttem. A padomban ültem. előttem Tímea tanárnő villámokat szórva a szeméből engem figyelt.

- Ha olyan okos vagy hogy neked már az óra közben is engedélyezett az alvás akkor kérlek gyere ide és mesélj nekünk! – hívott ki a táblához az az öreg keselyű.

Én ki sétáltam. Ugyan úgy bámultak rám. Most viszont valamiért nagyon zavart.

-   Én nem vagyok olyan mint ők – suttogtam magam lé bámulva mikor a tábla előtt álltam.

-   Hogy mondod? – kérdezte az egyik első padban ülő lány.

-   Nem vagyok olyan mint ti! Hol van a nővérem? Hol van Lotti?!

-   Mégis ki az a Lotti? – nézett rám furcsán egy másik lány.

-   A nővérem!

-   Ha eddig nem jutott volna el az agyadig akkor most szembesítenélek azzal a ténnyel hogy te árva vagy! Vagyis nincsenek se szüleid se testvéreid se semmilyen rokonaid! Azt hittem hogy erre azért 13 év alatt sikerült rájönnöd!

-   Mi van a fal másik oldalán? – kérdeztem mert éreztem hogy valami nagyon nem stimmel.

-   Mégis milyen fal? – nézett rám a keselyű, fekete szemeivel.

-   A legkülső határfal másik oldalán! Mi van a túloldalon? – léptem közelebb a tanárhoz.

-   Nincs sehol semmilyen fal! – válaszolta mérgesen.

-   Hazudik! – kiáltottam és kifutottam a teremből. A folyosó mindkét végén egy egy fehér ajtó állt. Egyszerre kinyíltak.
A tőlem bal oldaliban Lotti és a többiek álltak. A bal oldaliban a szüleim mosolyogtak rám. Mögöttem pedig egy másik ajtó nyílt ki amelyikben Tímea tanárnő és a többi osztálytársam volt bent.
Egyből oda futottam Lottiékhoz és beléptem az ajtón. Minden elsötétedett.

-   Luise!! Könyörgöm kelj fel! – a hang remegett. Aki kiejtette a száján a nevemet sírt. Lágy hangja volt és éreztem puha bőrét ahogy a kezemet fogja. Lassan kinyitottam a szemem. Liza volt az. Arca és szeme piros volt a sírástól. Sötét volt. Fáztam.
Mikor Liza meglátta hogy fent vagyok elkiáltotta magát:

-   Felkelt!!
Mindenki oda jött hozzám. Ott volt egy sárkány is. Akkor láttam először Gigit átváltozva.

-   Jól vagy? nézett rám Mia

-   Aha. Mondjuk eléggé fáj – válaszoltam.

-   Mid fáj? – kérdezte Maria

-   Mindenem – nevettem el magam.

-   Hülye! – kiáltotta Ai és sírva megölelt – Azt hittem hogy téged is el kell veszítselek.

-   Ááááá! Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen – felültem – Meddig aludtam?

-   1 napig – legyintett Moon.

-   Te jól vagy? – simítottam meg Maria haját.

-   Igen. De ez csak neked köszönhető – a kislány elpirult én pedig felálltam.

-   Hol van Lotti? – néztem körbe mert sehol se láttam a nővérem. A többiek összenéztek és láttam rajtuk hogy gondolkodnak rajta elmondják-e vagy sem. Végül Faffy bele kezdett.

-   Miközben aludtál Marionett vissza jött, de nem téged akart hanem Lottit. Ő pedig nem is ellenkezve elment vele.

-   Ugye most csak szórakoztok? – kerestem valami segítséget de nagyon úgy tűnt hogy komolyan ez történt – Mégis mi történt Lottival?

-   Nem tudjuk – válaszolt Thieda.

-   Mi próbáltuk megállítani de azt mondta hogy ez az ő döntése és hogy ...... – kezdett bele Toffy majd segítség kérően a nővérére nézett

-   És hogy mondjuk meg neked hogy teliholdkor találkoztok az árva hídon – fejezte be Faffy

-   Vagyis ma éjjel – néztem fel a holdra ami vörösen világított.

-   Akkor indulok – elfutottam az árva hídhoz ahol már várt Lotti.

-   Örülök hogy eljöttél – mosolygott rám

-   Mégis mi van veled? Csak úgy szó hang nélkül elsétálsz Marionettel?

-   Kérlek Lizi! Ez nem rossz dolog! Marionett em az ellenség! Ő csak segíteni akar!

-   Segíteni?! Meg akar minket ölni!

-   Jaj dehogy! Ő jó!

-   Mi tett veled?

-   Semmit! Én csak rájöttem hogy amit csinálunk az rossz!

-   Marionettet választod helyettem és a többi inkvizítor helyett?

-   Igen.

-   Sajnálom Lotti. De akkor mostantól ellenségek lettünk! Viszlát a csata téren! – mondtam majd elmentem.
Ezután 3 hétig mentünk és ahol csak tudunk szövetséget kötöttünk. Majd a 3. hét végén megjelentünk a Garagin hegység előtt. A csata téren.
Olyan is eljött velünk akikre nem is számítottunk volna. Velünk voltak a vér mágusok

    A ninják.

Az asisok.

    A tündék.

   És még sorolhatnám. Néhány perc múlva megjelent előttünk Lotti és a bábokból, angyalokból, és katonákból álló serege.
Hogy milyen érzés a tudat hogy a saját nővéred ellen készülsz harcolni egy világháborúban?
Borzalmas. 

45.

- Sziasztok – köszönt a joker lány.
Egyikőnk se tudott megszólalni. Annyi mindent akartunk mondani és kérdezni hogy nem tudtuk elkezdeni.

- Sajnálom – suttogta Liza. Felé fordultam. Sírt. Nem is zokogott. – Miattam haltál meg. Nekem kellene most ott állnom nem pedig neked! Sajnálom!

Many elmosolyodott.

-   Nem tudlak megölelni. De ha tehetném most megölelnélek. Nem a te hibád hogy meghaltam. Az én döntésem volt. Látom sokan lettetek. Büszke vagyok rátok lányok! – fordult felém és Lotti felé Many.

-   Nagyon hiányzol – néztem a szellem lányra.

-   Ti is nekem , de most valami teljesen mást kell megbeszélnünk. Marionett a közelben van. Mindig a közeletekben van. Bárhol is vagytok. Vigyázzatok vele. Veszélyesebb mint amilyennek tűnik. Aquának is nagyon hiányoztok és mindig figyelünk titeket! Most viszont mennem kell. Sok sikert!
Mindenki elfutott. Csak én maradtam. Mikor megfordultam Many még mindig a fánál állt.

-   Köszönöm Luise!

-   Mégis mit köszönsz?

-   Mindent! Hogy megkerestetek és hogy adtatok nekem egy családot. Köszönöm és nagyon drukkolok. Kérlek Luise minden apró jelre figyelj mert lehet hogy azon a napon az életedbe kerülhet! Ne feledd hogy az árnyak és a fény soha nincs összeolvadva! Az egyik mindig kimúlik! Könyörgöm vigyázz! És halj meg mindent amit az árnyak súgnak! Az árnyak nem hazudnak! Megkezdődött!

-   Mégis mi?

-   A háború! – Many eltűnt majd rögtön utána egy sikoltás hallatszott.
A többiek után futottam. Amit láttam olyan szinten felidegesített mint még semmi!
Marionett kikötözte az összes inkvizítort és maga előtt fogta Mariát egy kést nyomva a torkához. A kislány zokogott a félelemtől.

-   Luise drágám! – mosolygott rám az a taknyos baba figura.

-   Marionett nagyon gyorsan elengeded Mariát! – sétáltam a férfi elé. Éreztem hogy vörösen világít a szemem.

-   Nyugalom kicsi szívem! A kislány túléli ha te oda adod azt a bizonyos tincset!

-   Engedd el Mariát! – fél lépésre tőle megálltam és a szemébe néztem.

-   Add ide a tincsed!

-   Luise – mondta halkan Maria.

-   Párbaj! – mondtam hirtelen mert a kislány nyakából már szépen lassan csurgott a vér

-   Hogy mondtad?

-   Egy párbajt! Csak te és én! Ha nyerek leszállsz rólam.

-   És ha én nyerek?

-   Megkapod a tincsem!

-   Biztos vagy benne?

-   Igen! Csak engedd el Mariát!

-   Hát jó – Marionett eldobta a kislányt aki egy reccsenéssel ért földet

-   Nem esett baja! – nézett rám bátorítóan Faffy.
Én szembe néztem Marionettel.
Egy karddal harcoltam. Sokkal gyorsabb volt mint amilyenre számítottam. Csak épp hogy meg tudtam karcolni néhány helyen. Esélyem se volt győzni.
A harc végén mindenem csurom vér volt. Már alig álltam a lábamon a fájdalomtól.

-   Sajnálom kicsim de ezt valamikor máskor kell folytatnunk – mondta Marionett és köddé vált.
Nem bírtam tovább össze estem.